Sokszor gondolkodtam azon, hogy miért is nem fogtam bele valami sokkal egyszerűbb vállalkozásba.

Mondjuk lenne egy frankó kis diszkontom egy panelház alatt. Reggel szépen meglibbennének a fagyis zászlócskák, ahogy a lemezajtót szélesre tárom, esténként meggyújtanám a neonokat a portálom mögött, amit a kólától kaptam. Összeszedegetném a féldekások kupakjait. Novemberben a vödrös nápolyit, májusban a 12%-os almalét akcióznám be. A sudoku remittendát meg hazavinném a gyerekeknek. Okosodjanak. Jó lenne.

De nem. Nekem valami olyanba kellett fognom, aminek nem nagyon van múltja Magyarországon, jelenleg -rajtam kívül, meg három szerencsétlen ördögön kívül- nem csinálja senki. Ez a kisszériás, kézműves igénnyel, általam épített vázakra, válogatott, minőségi alkatrészekkel felszerelt kerékpárok készítése.

Tehát megveszem a csöveket és még egy félvödörnyi egyéb bigyót és abból vázakat és villákat készítek, majd hasonló eszementek, ékszerminőségű alkatrészeivel felszerelem azokat. Agyrém. Enyhítő körülmény, hogy nem vagyok ezzel egyedül a világon.

Ahogy napról-napra egyre kevesebb kőolajat tudunk a finomítókba pumpálni, hogy abból egyre drágább üzemanyag lehessen, úgy jön vissza a kerékpár a közlekedésbe. Nem nagyon akarom most elemezni ezt a témát, sokan, sok helyen megtették már helyettem. A lényeg, hogy a kerékpár reneszánszát éli.

A városok közlekedésének képét és talán az emberek szabadidős tevékenységét is megváltoztatja a bringa, ugyanakkor magukat az embereket alig. Nem vagyunk egyformák. Vannak, akik minden tárgyukhoz racionálisan viszonyulnak. Szükségem van rá, megveszem. Használom amíg kell. Elromlik, megjavíttatom. Nem lehet megjavítani? Eldobom.

Az ő igényeik kielégítésére létesültek és működnek ma is a nagy kerékpárgyárak. Változatos színek és formák, vízhatlan oldaltáska, vázra szerelhető lakat, az első kiskosáron kampó a sisaknak, ha már odaértünk a piacra. Kitámasztó, karctűrő lakk.

Aztán vagyunk mi, sokkal kevesebben. Egyes tárgyainkhoz irracionálisan viszonyulunk. Nincs szükségünk rá, hanem kell nekünk. (Neki kellünk, "ránk kiáltanak" a kirakatból, megszólítanak, amikor kézbe vesszük őket). Használjuk őket, igen, ha szép az idő és ha rá vagyunk éppen hangolva. Ha annak a délutánnak olyan a fílingje. Elromlik, de meg tudom javítani. Szervízbe nem viszem, hülye vagy? Azok hentesek. Nem lehet megjavítani? Van egy nyolcvan éves faládám, régen francia pezsgő volt benne, az Astoria pincéjéből kukázta nagyapám, abba beleteszem, mert még jó lesz valamire. Annyira szép, nincs szívem kidobni.

kerekagy.blog/Kép forrása: FreeImages